Evangélikus Templom

A balassagyarmati evangélikus templom Balassagyarmaton, a mai Kossuth Lajos utcában, a Luther utca torkolatával szemben áll.A templom története1785-ben építették az akkori akasztófadombon. A torony alapkövét 1793-ban tették le, de rézfedelét csak később kapta. 1809. augusztus 7-én leégett, de 1812-ben ismét készen állt. A templomot ekkor kőfallal kerítették be. 1836-ban kórusa is felépült. Megrongálódott fedelét 1873-ban állították helyre.Egyetlen zömök tornya a nyugati homlokzat elé ugrik, és itt van félköríves bejárati ajtaja is. Felette félköríves keretelt ablak, övpárkány, majd ismét egy félkörös ablak. E felett órapárkány, végül törtvonalú zömök sisak, rajta évszám, mely 1808–as elkészültét dokumentálja. A sisak tetején fém gömb és ezen a kereszt áll. A toronyban jelenleg négy harang található. A templom valamennyi harangja ismert, melyekből 10 darab volt eddig a ma is meglévőkkel. Ebben a toronyban van jelenleg is a város legrégebbi (1891) és legfiatalabb (1971) öntésű harangja.HarangokA legelső hármas sorozatot 1792–ben Losoncon készítették. A Nógrádi Lapok május 31–i száma ad hírt a 24–én, Szentháromság vasárnapján tartott avatóünnepségről. Ez egyben a korlátozott vallásszabadságot biztosító 1781. 26. törvénycikk százados évfordulója is volt. A templom előtti téren folyt le a harangszentelési ünnep. Simkó Frigyes lelkész egyszerű szertartással végezte a szentelést, majd megszólalt az új harang. A templomban az oltár mellett Holles Danó, Simkó Frigyes lelkészek és Kossaczky segédlelkész elénekelték a felszentelési imát, amit magyar népének követett. Ezután Holles Danó dobrocsai lelkész tartott beszédet, s ezt tót követte ének és Simkó Frigyes tót nyelvű beszéde. Az istentisztelet fél 12–kor ért véget. Egy szűk negyedszázad után elkövetkezett az I. világháború, amely szomorú sorsot szánt a gyarmati harangoknak is. Erről a megyei lap 1917. február 11–i számában ilyen címen számol be : „Hadba vonultak a harangok. A héten került sor a mi harangjainkra is, s a többiek után bevonultak, hogy ágyút öntsenek belőlük. Az egyházakban egy–egy harangot hagytak meg, de elrendelték, hogy ezentúl is bronzharangot kell beszerezni, nem pedig acélharangot, mert hadviselés idején ezek óriási tartalékfémet jelentenek. A jámbor emberek sírva búcsúztak e harangoktól, melynek hangjait kisgyermek koruktól fogva megszokták, s annyi költészet fűződik emlékükhöz. Az ideges emberek nem is bánják, hogy egy–egy harang maradt, mert a szolgálatot azok is megteszik, s minek az a harangzúgás a külföldön szokásos harangjáték helyett.”