Napsugaras Ház – Alsóvárosi Tájház
A napsugárdíszes lakóépület közvetlen a Nagyárvíz (1879) után, 1880-ban épült, így egyike a legrégebbi árvíz utáni alsóvárosi parasztházaknak. Az építtető Rácz József, földműves. A városképi jelentőségű népi műemlékházat 2010-ben Alsóvárosi Tájházzá alakították. Megfelelő források előteremtésével a kiváló szegedi néprajztudós, Bálint Sándor emlékét, szellemi hagyatékát megidéző kiállításokat egy újabb épület fogadhatja magába.
Eredeti állapotában az Alföldre jellemző soros elrendezésű, háromosztatú, alápincézett lakóház. Építésekor szabadkéményes konyhával rendelkezett, a kéményaljában berakott tűzhellyel. Az utcára néző tisztaszobában sárból rakott boglyakemence állt. A ház hosszában az udvar felől nyitott, faoszlopokon nyugvó, fa korlátos, könyöklős ereszaljával rendelkezett.
A fölfelé keskenyedő szabadkéménnyel rendelkező konyhát egy füstfogó szemöldökfal választotta el a pitvar felől. A szabadkémény alatt oldalt kemenceszáj nyílt, innen fűtötték a tisztaszobát. A konyha hátsó falán a régi építésmód szerint középen kiszélesedő párkány középtűzhely volt. Alakjára, külsejére utaló nyomok itt már nem voltak, így az újonnan épített tűzhely nem az eredetit mutatja. Alsóvároson jellemző módon az 1920-as évek táján kezdték el vékony tapasztott fafödémmel lepadlásolni a kéményalját, egy időben a főzőberendezések korszerűsödésével. A konyha (pitvar) másik oldaláról újabb szoba nyílt. Padozata az első két helyiség szintjéhez képest magasabban helyezkedik el, alatta van a pince. Itt a helyi gazdálkodás tárolóeszközei, palackok, kasok, szőlőprés, hordók láthatók.
1903-1913 között a házat tovább bővítették istállóval, kocsiszínnel és hátsó szoba oldalához toldott kis kamrával. Az épületet 1963-ban helyezték műemléki védettség alá. A jelenlegi állapot a 20. század derekának lakóterét érzékelteti a rekonstruált szobabelsővel, az újratervezett régies konyhával. A Szegedet romba döntő tiszai Nagyárvíz után Lechner Lajos típusterveit kínálták az építkezőknek. A tervek megőrizték a házak tetőinek utcára tekintő, deszkás végoromzatát, a korábbi napsugaras díszítményt, amelynek legszebb példái Alsóvároson találhatók, bár napjainkra számuk töredékére zsugorodott.
Bálint Sándor néprajzkutató a barokk Istenszem (az alsóvárosiak ajkán Istenszöm), a Szentháromságot jelképező oltalmazó, bajelhárító háromszög népi megfogalmazását látta a napsugaras oromzatokon. A fenyőfa deszkázatnak több kialakítási módja ismert: rendszerint a padlás szellőzőnyílásából áramoltak szét a napsugarak. Az oromzat alsó szakaszában pedig zsalugátersáv futott végig, amelynek ritmusos sorában díszes vakzsalugáterek és gérbéllések váltják egymás. Az alsó csúcsokat legyezők zárják. Középen gyakran megjelenik a virágszerűen kiugró, úgynevezett mintafaragvány, stilizált növényi díszítőelemekkel. Figyelemre méltók az oromzat díszes, csipkézett vízvető deszkái is.
A Tisza jobb partján fekvő városrész a török hódoltság idején templomával a törzsökös magyar lakosság városmagja. Népe még a 20. század közepe táján is ragaszkodott hagyományaihoz, vallásos hitéhez. Sajátos kultúrája olyan meghatározó elemekkel színezte Szeged műveltségét, mint a paprikatermesztés, a havibúcsú, a napsugaras házak, vagy a városrészre jellemző viselet.
A szegedi népélet hagyományvilágát évszázadok óta mélyen áthatotta a katolicizmus. A vallásos áhítat fenntartását az Alsóvároson megtelepedett szerzetesek missziós tevékenysége segítette. A gótikus Havi Boldogasszony templom és ferences rendház múltja a középkorba nyúlik: 1444-ben alapították a kolostort, 1503-ban szentelték fel a templomot. A templom a 19. század óta a szegedi nagytáj búcsújáró központja, csodatévő képéhez ezrek zarándokoltak bűnbocsánatért Havi Boldogasszony ünnepén, augusztus 5-én. Ekkor minden alsóvárosi házban rokonokat, vendégeket fogadtak. A közeli utcákban árusok, borkimérők vertek sátrat. A szegediek felkerestek más kegyhelyeket is. Többek között az Aradhoz közeli Máriaradnára (ma Románia) jártak Kisasszony napjára bűnbocsánatért. Valamikor addig nem illett sem legénynek, sem lánynak házasságra lépni, amíg meg nem járta a radnai búcsút.
A fűszerpaprika nagyarányú termesztésének és házi vagy kisüzemi feldolgozásának Szeged volt a központja, ezen belül is kizárólag az alsóvárosiak foglalkoztak vele. Őrleménye a 18. század második felétől lesz kedvelt fűszere a magyar konyhának. A paprika dél-alföldi elterjedésében igen fontos szerepe lehetett a ferences barátoknak. Kolostori kertjük fogyasztásra termesztett zöldségei, gyümölcsei között mindig voltak egzotikus növények és számos gyógyító erejű herba. Ismerték a paprika fájdalomcsillapító, gyógyító erejét is. A paprikamunka családi összefogást, munkamegosztást igényelt. A kézi őrlést felváltó modern szegedi paprikamalmok megjelenése komoly változást jelentett a paprika zárt világában. Főként Dobóczky Mihály – (utóbb Szécsi István) paprikaőrlő gőzmalma (1876) járult hozzá a feldolgozás rohamos korszerűsödéséhez.
Kifejezetten alsóvárosi szabadalom a paprika hasítással történő előkészítése a gőzmalmi őrléshez, mely a Pálfy-testvérek nevéhez fűződik. A paprika bőrét, erezetét és magját késsel (bicskával) különítették el egymástól az erre a munkára szakosodott hasító lányok. A csöveket felfűzték, s rendszerint a házak ereszei alatt száradtak a szembetűnő, vöröslő füzérek százai. Látványa kora ősszel Alsóváros sajátos arculatához tartozott, annak jellegzetes díszítőelemévé vált.
forrás: napsugarashaz.hu ; facebook.com/Szeged-Alsóvárosi-Tájház
